TALPIGPRACLI GYERTYÁJA

Szeretnétek tudni, hogy lett belőlem gyertyaöntő? Elmesélem! 🙂 Egy Báté nevű kis faluban éltem a szüleimmel és a hat tesómmal. Akkor még kölyök voltam, mint most Ti. Naaa azért most sem vagyok olyan öreg, de felnőttnek sem mondanám magam 🙂 A hosszú kezemet a Nagyapámtól örököltem. Sokan csúfoltak érte, de én nagyon szerettem mindig. Tudjátok milyen praktikus tud lenni, hogy nem kell folyton felállni valamiért, csak oda nyúlsz és elveszed? (Később azért meggyűlt ezzel a bajom, mikor tengeri rablók fogságába kerültem. Piaci tolvajnak használtak… na de erről majd később mesélek.)   A falunk egy szirtre épült, alatta mélyen hömpölygött a folyó. A Duna még most is ott folyik a medrében, de sajnos a falum már nincs meg. Ez nagyon régen volt, akkor, amikor még nem volt számítógép és wifi sem. El tudjátok képzelni milyen az, amikor a barátoddal szeretnél beszélni, de ő félnapi járásra lakik a szomszéd faluban? Anyáék sokszor megengedték, hogy csónakkal menjek el hozzá, úgy gyorsabb volt az út. Azt hiszem akkor szerettem meg a vizet. Sokat lógtunk együtt, pecáztunk és tölgyfa ágakból fajátékokat faragtunk. Jaj, de kezdek elkalandozni, Ti most arra vagytok kíváncsiak, hogy lettem gyertyaöntő, igaz? 🙂   Szóval… nem volt otthon villanykörténk. Ó, nem azért, mert nem hoztunk a boltból, hanem azért, mert még nem találta fel Edison bácsi 😀 Az igazat megvallva még bolt sem volt, akkoriban mindent csereberéltünk, …ezek a dolgok nem is léteztek. A szüleim máshogy oldották meg a világítást.   Volt egy nagyon ráncos, hosszú, ősz hajú néni, aki a falu peremén lakott egyedül. Ezt nagyon furcsálltam. Csak egy nagy, vörös macskája volt, akit néha megkergetett egy fekete kiskutya. Anyáék azt mondták, hogy ő Dru Ida néni, aki tud gyógyítani és varázsolni! Akkor ezt még nem értettem, de sokszor labdáztam arra, mert nagyon kíváncsi voltam mit csinál… közben azzal a kiskutyával is összebarátkoztam. Kis fémtábla csillogott a nyakában fura krixkraxokkal, ami valahogy így festett: B I L L Y. El is neveztem Korminak, ő lett a kiskutyám.   Kormi rettentően szeretett a folyóban úszni, alig lehetett onnan kiimádkozni! Sokszor játszottunk olyat, hogy faágat dobáltam be a vízbe ő meg visszahozta. Egy nap, mikor az erdőben sétáltunk megláttam Dru Ida nénit egy méhkas mellett. Nagyon megijedtem, mert Apáék mindig óvtak tőle, hogy a méhkas közelébe menjek. Egy barátomat is jól összeszúrkálták a nyáron, csúnyán fel is puffadt tőle! Kormival követtük Dru Ida nénit egészen a kunyhójáig, és láttuk, ahogy kiszór valamit a kötényéből. Kis tálkába tette, majd kis gömböket gyúrt belőle. Azóta már tudom, hogy az méhviaszt volt!  A falu népe ekkoriban állati zsiradékot használt a mécsesekhez, de az nagyon büdös volt. Zsírral bekent nádszálakat is gyújtottunk, de az meg hamar leégett… Dru Ida néni méhviasszal próbálkozott és szalmából meg különböző növények rostjaiból sodort kanócot és azzal kísérletezett, hogy minél tovább égjen a mécsese. Ő volt az első gyertyakészítő, akivel találkoztam!   Később kereskedők hoztak a falunkba fáklyákat, azokon, ha jól emlékszem gyanta volt… Az nagyon jó volt, de kormolt. Igazi gyertyát csak sokkal-sokkal később láttam.   Rettentő régen történt már, hogy messzire keveredtem a kis falumtól. Akkoriban egy hajón szolgáltam Rőtszakállú Donald kapitány inasának az inasaként. A hajókon mindig is megvolt a hierarchia, így, ha lehet mondani én voltam a zsák legalján. (Valójában “LótiFutinak” hívtak, meg “R1-es”-nek. Tudjátok: eredj ide, eredj oda… De ez az inas szó azért sokkal jobban hangzik, nem?) Mikor kikötöttünk mindig “Pracli matróznak” szólítottak a kocsmárosok, arra nagyon büszke voltam! A tengerészek mindenkit szárazföldi patkánynak hívtak a háta mögött, ezért örültem, hogy közéjük tartozom, mert utáltam a patkányokat. Hónapokig tartó, hosszú, viharokkal teli hajóút után végre megláttuk a földet, és egy nagyon érdekes városkában horgonyoztunk le. Képzeljétek, egy szigetre épült és egyetlen főutcája volt csak, ami spirál alakban futott fel a hegyre. Köré épültek a kis házikók, így a sirályok szemszögéből pont úgy nézett ki a város, mint egy csigaház! Ott láttam meg életem első igazi gyertyaöntő műhelyét! A mestert csak úgy hívták a környéken, hogy “A gyertyás”. Amíg a többiek mézsört, bort meg rumoshordókat pakoltak fel a fedélzetre, minket gyertyákért küldtek. Az volt a feladatunk, hogy kézikocsin hordjunk fel annyi gyertyát a hajóra amennyit csak bírunk. Az ottlétünk alatt összebarátkoztam az öreg mesterrel és amíg a többiek a kocsmaasztalra borulva horkoltak (elhihetitek, hogy egy cseppet sem halk 30 db medve kinézetű részeg tengerész!) én megtanultam a gyertyakészítés csínját-bínját. Szinte éjjel-nappal ott voltam nála, viaszt melegítettem, merítettem, öntöttem és faragtam… közben a mester jópofa történeteket mesélt.   Mikor a legénység tagjai üzentek, hogy sátrat bontunk és tovább állunk, a gyertyaöntő mester a kezembe adott egy szál gyertyát emlékbe. Olyan büszkén tartottam, ez volt életem legelső saját készítésű gyertyája! Ezt a pillanatot örökíti meg a Gyertyasuli logója. Azt hiszem abban a pillanatban szerettem bele úgy igazán a gyertyázásba    Mikor a Rőtszakállú Donald kapitány megtudta mi történt velem, onnantól én készítettem a gyertyákat az egész hajóra! Ez nagyon jó volt, mert ezzel lényegében előléptetett és onnantól kezdve senki sem ugráltathatott. Nagyon kellett vigyázni, de szerencsére egyszer sem okoztam tüzet. Kátrányos hordók voltak a hajófenéken (a hajó javításához használták, bevonták vele, hogy vízállóbb legyen), és a vitorlavászon se lett volna jó, ha lángra kap, ezért nagyon vigyáztam és messze, a hajó legtávolabbi pontján kezdtem el kialakítani a kis gyertyaöntő műhelyemet. Attól a perctől kezdve soha többet nem vettünk gyertyát, bárhol kötöttünk is ki. Alapanyagokat vettem, amivel tovább kísérleteztem. Így lettem gyertyaöntő.    Na ez az én történetem dióhéjban. Elmeséled Te is a Tiédet? 🙂  

FELHÍVÁS!

Kedves Tanárnénik, Tanárbácsik!